A legújabb KRESZ szerint bringások szemből bemehetnek az egyirányú utcákba - legalábbis a többség így tudja. Arról már kevesen értesültek, hogy csak akkor, ha a behajtani tilos tábla alatt van egy fehér téglalap, rajta a kerékpár piktogramjával. Ha ez hiányzik, a biciklis se hajthat be...

...az alkotmánybíró viszont igen. A KRESZ-ben ugyan nem szerepel, de ma - miközben kivettük részünket a DK alkotmányos blokádjából - többen is láttuk, amint Balsai István beül szolgálati Volvójába, és forgalommal szemben elhajt.

Párommal buzgón fotóztunk, íme az eredmény:

Itt - azt hiszem - fölösleges a szöveg.

Talán csak annyi: kár tagadni, eredeti méretben a rendszám is látszik.

Pintér Sándor sofőrjét sajnáljuk, aki valószínűleg főnöke utasítására állt be a rokkantaknak fenntartott parkolóba, ám a lebukás után főnöke indított ellene fegyelmi eljárást. Enyhítő körülmény csupán az, hogy nem szállt ki a kocsiból.

Balsai sofőrjét nem sajnáljuk, bár valószínűleg főnöke mondta, merre menjen.

Miután a többiek - köztük Stumph István - sofőrjei meglátták, hogy fozózunk, megtalálták a menetirányt...

A fotókat © Toth megjelöléssel feltettük a facebookra. Bárki megoszthatja, de a Demokratikus Koalíció kivételével engedélyünk - és némi honorárium - nélkül fel senki nem használhatja.

Egészen pár nappal ezelőttig azt se tudtam, hogy Rozs Szabolcs létezik. Feltételezem, ezzel nem vagyok egyedül.

Most már sokan tudjuk: Rozs Szabolcs az az ember, akitől a Rémhír TV szerint Gyurcsány Ferenc elplagizálta a szakdolgozatát. Rozs eddig Gyurcsány ex sógora volt, pár napja a jobbos média celebe.

Nekem meg nem klappol az egész. Már csak azért se, mert egészen véletlenül mindkét szakdolgozat eltűnt a pécsi főiskoláról. Pont az a kettő...

Még él bennem annyi az újságíróból, hogy utána akartam nézni az ex sógornak. Mindegy, kinek hiszek, a DK elnökének véleményét olvastam, valószínűleg a majálison is hallom, a másik félről annyit "tudok", amennyit az általam erősen megkérdőjelezett hitelességű, agymosodának beillő jobbos sajtóból megtudhattam. Abból annyit hiszek el, hogy Rozs Szabolcs egykor Gyurcsány Ferenc sógora volt. Ezt a tényt ugyanis senki nem vitatja.

Rozs facebookos adatlapja azok számára, akik nem ismerősei, semmitmondó. A többi Rozs Szabolcstól az különbözteti meg, hogy a Pécsi Tanárképző Főiskolán végzett 1980-ban - tehát ő az. Járt még Pesten a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára, járt gimnáziumba és férfi. Munkahelyet nem említ...

Azért a face nem minden, ha az ember lányának akadnak ismerősei. Kérdezősködtem és sikerrel jártam...

...legalábbis részben. Kaptam infókat és hozzá telefonszámot, amelynek segítségével lehetőséget szerettem volna biztosítani Rozs Szabolcsnak arra, hogy cáfoljon. A bemutatkozásig jutottam. Miután kiderült, hogy blogolnék a témáról, és szeretnék feltenni pár kérdést, kijelentette, hogy nem hajlandó válaszolni, elnézést kért, majd lecsapta a telefont.

Tehát álljanak itt pőrén azok az infók, amelyeket kaptam:

1. Rozs Szabolcs azt nyilatkozta az MTI-nek, hogy a szakdolgozatából megőrzött otthon egy mintapéldányt. Ezt ugyan bárki olvashatta, de ugyan már, mit ért azon a kifejezésen, hogy mintapéldány?

2. Állítólag korábban egy tihanyi iskolában tanított, ahonnan alkoholizálás miatt elbocsátották.

3. Úgy hallottam, portás lett a Marina Szállóban, ahonnan szintén a pia miatt rúgták ki, sőt, az is előfordult, hogy éjszakai szolgálat helyett az éjszakai életet választotta.

4. Azt is hallottam, hogy Rozs Szabolcs gyakran küzd pénzzavarral, s ilyenkor barátoktól, ismerősöktől kér kölcsön.

5. Végül azt hallottam, hogy valutázóként összetűzésbe került a törvénnyel.

Hangsúlyozom: mind az öt kérdést fel szerettem volna tenni az érintettnek. Ha én lennék a helyében, valószínűleg tagadnék, mint a gép (az is válasz), de Rozs nem élt a lehetőséggel.

A haraszt zörög...

Nem kicsit. Nagyon.

Összegezve:

Adott egy ember, akit (ezután minden állítólag) piálás miatt kirúgtak egy iskolából majd egy szállóból, ahol szakirányú főiskolai végzettséggel egészen a portásfülkéig sikerült felküzdenie magát (ez még akkor is gáz, ha nem egy fatelepet őrzött, hanem minimum két nyelven diskurált a vendégekkel).

A jelenlegi face-es adatlapján nem tüntet fel munkahelyet, ami klappol a pénzzavarral. Ne feledjük: a pia drága.

A valutázás régebben virágzó üzletágnak számított Magyarországon, csak épp törvényellenes, ezért rizikós volt. (Ifjak kedvéért: illegális valutaváltás. A szakma űzői pályaudvarok, repülőterek környékén vadásztak külföldi turistákra, és a hivatalos váltóknál olcsóbban tukmálták rájuk a valutát. Gyakran hamisat, de az se ritkán fordult elő, hogy a 100 dollárosnak feltüntetett köteg belsejében 10-esek lapultak. A szakma a rendszerváltást követően leszálló ágba került, majd eltűnt a placcról.)

Az összegzés másik fele:

Gyurcsánytól, az egykori miniszterelnöktől, akinek karakterét se korábbi pártja, se a mostani kormányerők nem képesek megölni félnek. A félelem kétségbeesést produkál, a kétségbeesés kapkodást. Üldözték miniszterelnökként, visszavonult politikusként (mert visszatérése nyilvánvaló volt), s most, hogy egy párt élére állt, jobban reszketnek tőle, mint valaha.

Nem válogatnak az eszközökben, és a Rémhír TV állítólag jól fizet az "intformációért"...

Bejött még egy info, pontosabban egy facebookos ismerősöm olvasta a postot és azzal egészítette ki, hogy úgy tudja, Rozs Szabolcsot párszor elkapták ittas járművezetésért. Komolyan sajnálom, hogy nem áll velem szóba...

Családom fekete bárányaként nem diplomáztam, ezért eddig nem szálltam be a Gyurcsány Ferenc szakdolgozata körüli iszapbirkózásba. Arról, hogy az írásbeli érettségin csaltam (és a szóbelin korrigáltam), pár posttal ezelőtt beszámoltam - tehát már nincs mit bevallanom.

Bár nem jártam semmiféle fősulira, egykori családom jóvoltából a fogalmak nem teljesen ismeretlenek. Sőt! Az örökségemben találtam egy szakdolgozatot. Jó mélyen elásva, bármiben lefogadom, hogy ha kérdéssé válik az eredete, hónapok alatt se sikerül előásni. Hála a pártelnökünk elleni évtizedes - mérsékelt sikerű - lejárató kampánynak, kétdiplomás párom továbbképzésben részesített.

Új ismereteimet leginkább a hozzám hasonló diplomamentesekkel szeretném megosztani, mielőtt elvesznek a fogalmak rengetegében.

Először is megtudtam, hogy a szakdolgozat a diplomamunka szinonimája, azt kell egy bizottság előtt megvédeni.

Csakhogy: az nem úgy van - ha most igen, az újdonság, párom és Feri diplomázásakor nem úgy volt -, hogy a delikvens választott egy témát, megírta és megvédte, de nem ám! (Én azt hittem...) Hanem úgy, hogy a tanintézmény, ahova járt, kijelölt egy külső szakreferenst, akivel részben mindent meg kellett konzultálni, részben segítséget lehetett tőle kérni. Ez alapján születtek a szakdolgozatok, amelyeket csak úgy engedtek beadni, ha a referens áldását adta rá. Utána lehetett róla süketelni a bizottság előtt.

Mármost...

Akkoriban ugyan nem lehetett a netről mazsolázni, szakirodalomból, régebbi diplomamunkákból viszont igen - tehát aki hülye volt, szó szerint másolt. Mivel a plágium már akkor se volt más, mint manapság, meglehetősen rizikós lehetett. Kockáztatni persze lehet, de érdemes?

Aztán...

Ahogy Gyurcsány Ferencet megismertem, kötve hiszem, hogy buzgó, szó szerinti másolással leadott egy közepes dolgozatot. Amit el tudok képzelni az az, hogy elolvasta - mert miért ne tette volna, ha odaadta? - a sógora dogáját, hozzáolvasott még innen-onnan, aztán összecsapott 35 oldalt. (Ahogy ismereteim szerint mondják: "csak görbüljön" alapon.) Amekkora dumagép, a bizottság előtt nem lehetett gondja. Mondta és mondta...

Az indexe körbejárta a netet, bárki láthatta: görbült. Lett belőle diploma, aztán a dolgozat ment a levesbe.

A HírTV szokás szerint elkövette azt a hibát, hogy bizonyíték nélkül állított. És persze állít és állít, habosra keverve a szart, de ha nem kerítik elő a bizonyítékot - az eltűnt dolgozatot - legfeljebb egy újabb vesztes perrel találják szemben magukat. Hír abból legfeljebb pár soros lesz, meg ír róla néhány blogger.

Tehát ennyi. Bizonyítson, aki állít...

Lábjegyzet: páromnak épületgépész üzemmérnökként hőközpontot kellett terveznie. Ha úgy vesszük, plagizált, hisz akkor az országban már többezer hőközpont működött. Keresett egy tervet, aztán átszámolta a kapott adatokra (légköbméter, hőigény, tudomisén), csinált egy rakás lepedő méretű tervrajzot, végül megmutatta a referensének és megvédte (1985-ben Pécsett). Valahol a pincében megvan, kitartó türelemmel elő tudja ásni. A második - tanári (1987, szintén Pécs) - szakdolgozatát senki ne kérje, azt elnyelte a föld...

Óvoda- és iskolaigazgatók kinevezéséről szavazott mai (2012. 04. 19-ei) ülésén Újbuda képviselőtestülete. Két intézmény kivételével mindenhol egy-egy ember pályázott az igazgatói posztra, ezért - no meg azért, mert az Oktatási Bizottság minden jelöltet meghallgatott - a testület előtt csak azok kaptak szót, ahol két pályázó közül kellett választani. Az egyik egy óvoda volt - simán ment minden -, a másik a nagy múltú József Attila Gimnázium.

Utóbbi miatt megtelt a terem. Úgy tűnt, megismétlődik Szigetszemtmiklós példája, ahol - ha valaki nem tudná - az iskolában éveken át eredményesen dolgozó igazgatóhelyettes helyett egy külsőst erőszakoltak a nevelőtestületre és a diákokra.

A "Jóska" nevelőtestülete közleményben fordult a nyilvánossághoz (itt olvasható), kérve "minden sajtóban dolgozó, és az ügyben érintettséget érző munkatársat, újságírót, szakmabelit, pedagógust és szülőt, nagyszülőt, minden demokratikus alapértéket féltő magyar állampolgárt, hogy jelenlétével, szolidaritásával, és a nyilvánosság mind szélesebb tájékoztatásával segítse ügyünket."

Minderre Bács Márton, a DK egyetlen önkormányzati képviselője hívta fel figyelmünket, mi pedig azonnal értesítettük Nagy Navarro Balázst, aki a Tiszta Kezek a Demokratikus Magyarországért Mozgalommal elment tüntetni Szigetszentmiklósra. A mai programja ugyan egy zuglói demo volt, de megkérdeztük, mehetünk-e a helyi DK mellett a Tiszta Kezeket is képviselni. Na, és persze egy esetleges közösen szervezett tüntetés lehetőségét is megemlítettük...

Az ülésterem zsúfolásig telt érdeklődőkkel. Ott volt a gimnázium teljes nevelőtestülete, az igazgatói posztok pályázói és annyi ember, hogy nem volt elég szék. A kerületi DK-t öten képviseltük: Endrődi Péterné, Mühl Imréné, párom és én (Tóth János és Tóth Kata)...

..., és utolsóként, de elsősorban Bács Márton, aki az MSZP-frakció közepéről verte a tam-tamot többek közt gyávaságnak nevezve, hogy az Oktatási Bizottság nyolc képviselőjéből hat tartózkodott a szavazáson, vagyis nem merik vállalni a véleményüket.

Az igazsághoz tartozik: Budai Miklós frakcióvezető és a frakció tagjai is felszólaltak az ügyben csakúgy, mint dr. Bajomi Iván LMP-s.

A fideszesek persze kikérték maguknak a "gyávázást", célozgattak Bács korábbi önkormányzati múltjára (alpolgármester volt), vagyis pillanatok alatt olyan hangulat kerekedett, amilyet parlamenti közvetítéseken szoktunk tapasztalni. A hasonlatosság azért is kísérteties volt, mert nem mindenki foglalkozott a vitával...

Juhász András, a gimnázium eddigi igazgatóhelyettese a bemutatkozásra kapott három percben egy képzeletbeli fiúról beszélt, aki kitöltötte az előrehozott érettségihez szükséges tesztet, azt minden tanára és egy független szakértő is jelesre értékelte - aztán kapott egy elégtelent. Kihívója, a külsős Szabó Orsolya élt a lehetőséggel: igyekezett meggyőzni mindenkit arról, hogy ő az ideális jelölt annak ellenére, hogy sose tanított az iskolában, nem ismeri a tanárokat, és pályázatát statisztikai adatokra alapozva készítette el. Mivel az épületben már dolgozott, azt ismeri.

Mielőtt a kőkemény vita elkezdődött, megérkezett a tortára kívánkozó hab egy tanár személyében, aki elmondta: az iskola teljes nevelőtestülete Juhász mellett voksolt, nem kéne ötven diplomás ember véleményét a szőnyeg alá söpörni. Rövid felszólalását követően a tanár kiosztotta a nevelőtestület aláírásait.

Hát... Anyázás nem volt, azon kívül a felszólaló képviselők kimerítették a sértések tárházát. Bács Márton név szerinti szavazást kért, leszavazták. Újra kérte, amit az SZMSZ szerint nem tehetett volna meg - vagyis volt alpolgármester és jogász létére nem ismeri az SZMSZ-t. Bács "ha nem, hát nem" alapon annyiban hagyta, majd úgy módosította kérését, hogy ne a gombot nyomkodják, hanem minden képviselő álljon fel, és úgy mondjon igent, nemet vagy tartózkodást. Ez se jött össze, hisz a testületi végén mindig kiosztják, ki hogyan szavazott.

Maradt a gombnyomkodás. Tették is bőszen, hisz meglehetősen sok igazgatót kellett kinevezni. A vita végighallgatása után üdítő élmény volt, mekkora egyetértésben képesek a kerületi képviselők igennel szavazni egy-egy pályázóra...

...amíg Hoffmann Tamás polgármester ki nem mondta Juhász András nevét. A feszültség szinte tapintható volt, s végül...

20 igen, 3 (ebből 1 előre bejelentett) tartózkodás mellett megszavazták az eddigi igazgatóhelyettest. Ezek után Szabó Orsolya neve el se hangzott.

Vagyis a csekély létszámú kerületi ellenzék segítségével győzött a nevelőtestület. Juhász András köszönetnyilvánítása túlharsogta a tapsvihart.

A 22 igen pillanata

Az Index tudósítása meg sem említi Bács Mártont,, akit a polgármester többször rendre is utasított.

Köszönjük Index!

© Toth K.

A bukott Jupitert hagyjuk. Lemondásával a szememben előlépett döglött oroszlánná, és olyannyira nem rugdosom, hogy még a szégyenfalamról is töröltem. Itt mindössze azért teszek róla említést, hogy példájával rávilágítsak: plágiumba még a köztársasági elnök is belebukik, mindegy, mikor követte el.

A Demokratikus Koalíció párttá alakulásakor Gyurcsány azt fejtegette, hogy a szakadás után többé nem piszkálja az MSZP-t, és tőlünk is ezt kéri. Nem vagyok vak fan, csupán egy azok közül, akik mellette állnak. Annak fő oka, hogy beálltam a sorba éppen az, hogy bár nem minden szavával értek egyet, feltűnő gyakorisággal mondja el nagy nyilvánosság előtt a véleményemet. Amikor bejelentette a pártszakadást, arra gondoltam, hogy eztán nem piszkálom az MSZP-t. Másik párt, nincs hozzá közöm, viszont egy békésebb korban akár koalíciós partnerünk is lehet. Az se mellékes, hogy vannak ott barátaim, akikkel semmi kedvem összeveszni.

Ennek jegyében nem tettem szóvá, hogy tudtomon kívül az MSZP központi alapszervének tagja voltam, csak hozzáképzeltem az igeneimet a pártszavazás végeredményéhez. Azt hittem, közel tíz éve szüneteltetem tagságomat, és abban az alapszervben is úgy tudták, ahol egy röpke évig aktív voltam. Mindegy, ez a múlt, kár rágódni rajta.

Azon is csak húztam a számat, de nem nyitottam ki, hogy az MSZP-közeli stop.hu felismerhetően felhasználja az éhségsztrájkolókról írt postjaimat. Hírforrásnak használtak, mert valamiért nem akaródzott kijönniük órákon át fagyoskodni, rólam meg tudják, hogy a szakmám újságíró, csak voltam annyira hülye, hogy egy MSZP-s önkormányzati lapnál kompromittáltam magam, s amit ezzel nyertem, az egy nem épp előkelő hely a Fidesz feketelistáján. Hogy azóta sincs munkám, nem számít azoknak, akik mellett kiálltam, de annyira jónak azért tartanak, hogy ingyen ellopják szellemem termékeit (amelyeknek nem mellékesen én vagyok a jogtulajdonosa).

A vizet csak akkor kaptam fel, amikor egy alkalommal párom a fél magyar sajtóból kiszemlézte az aktuális postom részleteit. Volt média, amelyik egy teljes bekezdésemet vette át szó szerint. Nem szólhattam egyikre se, mert ha a stop.hu-nak elnézem, mással is ezt kell tennem.

Mindez nem baj, két okból:

1. Így legalább tudom, hogy az igazat írták.

2. Az éhségsztrájkolókat Nagy Navarro Balázzsal és Szávuly Arankával az élen, politikai nézetektől függetlenül párom és én nevezhetjük barátainknak. Velünk fogtak kezet, minket hívtak - sok más baráttal együtt -, ha segítségre volt szükségük.

Azt már csak halkan teszem hozzá: Tiszta Kezek jelvényt Varju László, a DK pártigazgatója kapott, nem Szekeres Imre...

(Szintén Jani-fotó, teljes méretben itt.)

Miért ment ki a biztosítékom épp most?

Egyszerű: párom miatt.

Eredeti szakmája épületgépész, de autodidakta módon átment informatikusba. Papírja ugyan nincs róla, de eleget dolgozott informatikusként az MSZP-nek ahhoz, hogy helyet kapjon a feketelistán. Hálából még a pártból is kizárták, ami arra jó volt, hogy ne legyenek kétségei afelől, beléphet-e a DK-ba.

Gyermek- és ifjúkorában sokat fotózott, Ottó nevű mesterétől még laborálni is megtanult, később jegelte a dolgot. Amikor összejöttünk, fényképezésre tökéletesen megfelelt neki a telefon, később a fiától kölcsönkért 10 megás compact kütyüvel nyomta. Közben végig tudta, hogy a tükörreflexes Olympusom három objektívvel, normális vakuval pár klasszissal jobb. Annyira tudta, hogy néhány hét után egyszerűen leakasztotta a nyakamból és a kezembe nyomta a kicsit. Mivel nem hagytam, szerzett egy Olympust, s most az objektíveket kapkodja ki a táskából (ez nem annyira súlyos, amilyennek hangzik, ráadásul az én gépem most szervizben van, így én szoktam rá a lenyúlásra).

Jani fotói egyre jobbak, pakolja is őket ezerrel a facebookra. Schmitt lemondását sajnos nem volt időnk a Sándor palota előtt követelni, de mivel a táborozók közt ott voltak Nagy Navarroék, amikor párom a közelben járt, meglátogatta őket. Akkor készítette ezt a fotót Csillag Ádámról:

A beállítás és a minőség egyaránt önmagáért beszél, egyáltalán nem csoda, hogy sokan lájkolták. Az viszont kiakasztó, hogy tegnap megláttuk a stop.hu címoldalán:

(teljes méretben itt)

Aztán a cikkhez csapva, név és forrásmegjelölés nélkül:

(teljes méretben itt)

Hab a tortán, hogy az album tetején egyértelműen ott virít a nemzetközi copiright embléma:

A Jani által készített monitorképeket mindössze azért pakoltam ide, mert az egyébként jó és figyelmfelkeltő cikkből kivették az egész galériát. Valószínűleg valamelyik face-es barátunk szólt, akinek fotóját ugyanúgy felismertük, mint páromét...

(Zárójelben megjegyzem: a cikk arról szól, hogy Csillag Ádám majd éhen hal. Ehhez sikerült odatenni egy olyan ember jogtulajdonát, akinek az MSZP jóvoltából 2008 óta nincs normális állása, viszont két diplomával a zsebében volt már télvíz idején motoros szendvicsfutár. Ehhez külön gratulálok!)

Asszem perelhetnénk, de mászkáljon évekig bíróságra a sosem volt férfiasságom. Valószínűleg nyernénk, vagyis nem kéne se a nem épp olcsó ügyvédünket, se a perköltséget állnunk, viszont kapnánk pár száz rongyot. Csakhogy...

Mint fent említettem, pártelnökömmel mély egyetértésben eszemben sincs piszkálni az MSZP-t, de még a stop.hu-t se.

Épp ezért nem kérünk pénzt, mást viszont igen: gondolkodjanak el, mennyi lenne az ügyvédi- és perköltség, csapják hozzá a kártérítést, majd számolják ki, ebből mennyiért vennének nekünk valami nem túl szerény engesztelő ajándékot, amellyel a későbbiekben - ha telefonon, chaten vagy egyéb módon előre jelzik - pontos forrásmegjelöléssel felhasználhatják a szerzői és szomszédos jogok védelme alá eső termékeinket.

Élni és élni hagyni...

(Ezt se én találtam ki, de sokan használják.)

"Sapere aude! - Merj a magad értelmére támaszkodni!"

Ezt Immanuel Kant mondta, és életemben egyszer hallottam (most a neten kerestem rá). Azt hittem, besüllyedek a földbe. Mert csaltam, lebuktam és mocskosnak éreztem magam.

Egykori latintanárom azt mondta, bár átlógtam négy évet, és vitathatatlanul nem tudok semmit, a stílusom elég jó ahhoz, jó formában, szótár segítségével képes vagyok hármasra fordítani. Az írásbeli érettségihez pont ez kellett: kaptunk egy latin szöveget, és szótárral lefordítottuk.

Nem voltam valami jó passzban, az egész szövegből összesen annyit fogtam fel, hogy Hannibál halálának körülményeit fordítom. Kettes lett, de saját kútfőből.

A csalás abból állt, hogy barátnőm megkért, súgjam meg az első két mondatot. Ne aggódjak, átszórendezi. Aztán az utolsó hármat. Hogy ne bukjunk le sugdolózással, átcsempésztem neki a piszkozatomat.

Hálából más szórenddel lemásolta az egészet, benne egy totálisan elkúrt részlettel. Nyelvtani alapok híján nem mindig találtam rá a helyes szótőre, de magyarul addig csűrtem-csavartam, amíg kikötöttem a célban. Így volt ez akkor is.

Összesen nyolcan értünk latinból, a tanár egyből kibökte a két egyforma dolgozatot. Engem talált meg előbb, így engem kapott el. Töredelmes vallomást tettem, aminek fejében azt kaptam, amit nem érdemeltem meg: tanárom átvette velem a szóbeli teljes anyagát.

Egy órára laktam a sulitól, barátnőm két percre. Én ötször mentem korrepetálásra, ő egyszer. A teljes érettségi szünetben latint magoltam, ő a teljes Aeneist (hat tétel a húszból) kihagyta.

Az elnök profi latinos volt. Amikor a fent idézett mondatot kimondta, úgy éreztem, a szemembe néz, pedig azt se tudta, ki a két csaló. Valószínűleg azzal buktam le, hogy reszketve bár, de álltam a tekintetét.

Az írásbelink alapján elvághatott volna minket, de csak szigorított, ami abból állt, hogy egy mondattal többet kellett fordítanunk, mint a többieknek. Barátnőm kihúzott egyet a hat Aeneisből. Próbálkozott, de nem súgtam.

Annyira izgultam, hogy még az is eszembe jutott, mi az ablativus absolutus mancus. (Ne kérdezzétek, már nem tudom.) A történelmi résznél csak dadogtam annak ellenére, hogy a bent lévő összes tanár nekem súgott. Rájuk se mertem nézni, tiszta játékot akartam.

A felelet négyes lett, a bizonyítványomban máig vigyorog életem legszebb hármasa.

Barátnőmet kettessel átrugdosták.

Annyit kértem, hogy én adhassam át az elnöknek kötelezően járó csokrot. Akkor már nemcsak a szemébe, a tükörbe is bele mertem nézni. Elrebegtem egy köszönömöt, mire ő úgy megszorította a kezemet, hogy azt hittem, összeroppantja, és gratulált.

18 éves voltam, nem fogtam fel, mihez.

Most már tudom.

Ha Schmitt Pál a botrány kirobbanásakor azt mondja, igen, másoltam, de akkor ez volt a szokás, talán elismerném emberként. Ha azt is mondja, hogy lemond a doktori címről, talán még becsülni is tudnám. Ha szimpátiából nem is, a bennem élő empátia okán.

De Schmitt méltán virít blogom szégyenfalán. Ostoba, gerinctelen csúszómászóként tagadott, kikért magának, megvárta, hogy megfosszák a doktori címtől - és közben képviselte Magyarországot.

Sőt, a továbbiakban is képviselni akarja.

Ez a bóvlikormányhoz méltó bóvlielnök, csak az a baj, hogy a világ már a szemünkbe köp...

A Tigris fejet hajt egy csapat tisztességes, bátor ember előtt!

Nagy Navarro Balázs és Szávuly Aranka (Ari, bocs a sorrendért, de így váltatok egy csendes forradalom jelképeivé) 100 napja kezdték éhségsztrájkjukat a tisztességes közmédiáért. Sokan csatlakoztak hozzájuk, mások forró teával, levessel, vagy egyéb módon fejezték ki szolidaritásukat.

Míg a világsajtó cikkezett róluk, riportokat készítettek velük, magyar kollégáik immel-ámmal tudósítottak arról, miként kínozzák, próbálják meg primitív módszerekkel lejáratni őket azok, akik csak és kizárólag egy bóvlikormány jóvoltából lehetnek ott, ahol vannak.

Párommal a rendszeres látogatók közé tartoztunk. Nem nagy szerep, nincs helye az önfényezésnek. Sok hozzánk hasonló emberpár igyekezett személyes jelenlétével, neten közzétett fotókkal, blogokkal pótolni azt, ami a híradásokból kimaradt. Nem hasztalanul: azok a magyar újságírók, akikben még lakozik némi tisztesség, legalább hírforrásnak használtak minket. (Engedély nélkül ugyan, de ezt hagyjuk. Folytassátok, dicső ex kollégáim, csak legalább írjatok át vagy jelöljétek meg a forrást, mert amit a postjaimmal csináltok, azt Schmitt is megirigyelheti...)

Balázsék előre megmondták: kitartanak a végsőkig, s a hozzájuk csatlakozó civilek buzgón helyeseltek. Ennek ellenére se gondolták volna (azok legalábbis nem, akikkel beszéltünk), hogy még a 100. napot is a Kunigunda útján ünneplik. Nem, dehogy! Nem éhen, de sztrájkőrségben, egy sátorban, az MTVA székházának főbejárata előtt.

Balázs és Aranka nélkül, mert ők épp Olaszországban vannak. Tegnap vették át az Év Újságírója nemzetközi díjat - a világsajtó ugyanis még mindig figyel rájuk...

Buli volt a javából. Persze, kissé rendhagyó, de hát az egész helyzet az. Már készülünk a bikinis partira, mert látjuk: hiába a hazai sajtó cinikus némasága, a sörsátor áll, és valószínűleg ott lesz a következő országgyűlési választásig. A sátrat ugyanis nem bóvlinépek őrzik, hanem tisztességes emberek.

Elsőként a Verdi Nabuccójából ismert Rabszolgák kórusa csendült fel több szólamban, akár az operában. A szöveg más volt. A Sztrájkolók Kórusa a Köztársaságért énekelt lelkesen, teli torokból. Mivel akkor hallottam először, jobb híján az eredetit dúdoltam magamban:

"...Tudd meg bús földünk szánalmas sorsát,
Ó az emlék, hogy kínoz, hogy fáj!..."

Ami még feltűnt: ha lenne kilincs, kezdetben egymásnak adták volna a politikusok. A 100. napon az az egy szem jött el, aki egy dermesztően hideg, téli reggelen villáskulccsal jelent meg, hogy lebontsa az éhségsztrájkolók előtt bezárt kordont: Varju László, a Demokratikus Koalíció pártigazgatója. A buliról tegnap olvasott a facebookon, csak azt felejtette el, párom bejegyzését látta-e vagy az enyémet, de ez teljesen mindegy. Ott volt, örömmel fogadták.

Fél füllel kaptam el: talán még szükség lesz a villáskulcsára. Néhány napja pár ember odament felmérni a terepet - sose lehet tudni, talán készül az új kordon. Varju megígérte; azt is szívesen lebontja. Meg a következőt, a következőt...

(Fotó: maszek archívum)

A másik dal A Vidróczki híres nyája volt. Semmihez nincs köze, de ezzel zavarta ki Balázs sztrájkoló társait a világból. Annyit megérdemelt, hogy amikor Firenzéből - Aranka kérésére Dávid szobrát keresve - skype-on bejelentkezett, végighallgassa a kórustól. Még főpróba is volt, amely során kiderült: a sztárjkolók és szimpatizánsaik ismerik a kottát.

Harmadszorra - magánszorgalomból - felcsendült a Ha én rózsa volnék. Az egyik jó barát kapásból átírta jelen helyzetre, tetszett is mindenkinek, csak az a bibi, hogy nem írta le senki.

A pártigazgató talán két percig emlékezett rá. (Annyira ismerem, hogy lássam: memorizált.) Utána Erdős László volt MSZP-s önkormányzati képviselőtől, aki a sztrákolók közt Tábornok nicken vált ismertté a csapat nevében átnyújtott neki egy Tiszta Kezek jelvényt.

Kérem szépen, hány magyar politikus kaphat ilyet?

Méltán...?

...a saját levében.

Egészségesnek lenni jó. Ezt onnan tudom, hogy az esetek többségében az vagyok. Meg abból is leszűröm, hogy szavahihető barátaimtól gyakran hallok antiélmény-beszámolókat a magyar egészségügyben szerzett tapasztalataikról.

Ma például egy nagyon kedves barátnőm szív- és cukorbeteg férje kapott időpontot gyomortükrözésre. Annyira éhgyomros vizsgálat, hogy még a gyógyszereit se vehette be. Másfél órával az időpont előtt érkezett, mert a kardiológusa rendelt még egy vizsgálatot. A beutalóját pontosan átvették, aztán hagyták aszalódni a folyosón. Annak köszönhetően nem kómált be az éhségtől, hogy másfél óra elteltével a felesége elkapta a nővért...

Az utóbbi napokban mi is szert tettünk némi eü-s tapasztalatra...

Múlt hét péntekén bent fogtak a kórházban. Nem hosszú időre: pirinyó, tízperces műtétre és ennek pár órás kipihenésére. Ráadásul egy korábbi villámlátogatásom során megismert doki ügyelt. Két lábon járó empátiabomba, aki mindenkinek igent mond, ennél fogva mindenkit elfelejt. Természetesen engem is, de sikerült emlékeztetnem.

Mielőtt eldöntötték, hogy maradok, csináltak pár vizsgálatot. Délre végeztem, gondoltam, hazalógunk ebédelni, de kiderült, hogy akkor hat órával elhalasztom a műtétet. Na ne! Felszólítottam páromat, hogy lakjon jól helyettem is, aztán engedelmesen elterültem a számomra kijelölt ágyban.

Empátiabomba épp műtött. Három tájban keveredett elő síkidegen, mert a sebészet aznap felvételes volt, ezért nem talált senkit, aki tíz percre elaltat. A lelkemre csomózta, hogy ne egyek, ne igyak, csak feküdjek és várjak, mert megfűz egy aneszteziológust és küldi hozzám. Bátortalanul megjegyeztem, hogy szeretnék rágyújtani. Azt felelte, ő is.

(Megjegyzem: a dohányzás szenvedélybetegség. Az, hogy az épületben tilos, érthető, de a kocsmákat sújtó rendelet előtt a parkban még szabad volt. A rendelet óta a szenvedélybeteg beteg menjen az utcára vagy tomboljon az elvonási tünetektől.)

Ezúttal én gyakoroltam empátiát: mentem az ágyamba. Egyetlen szobatársam egy idős néni volt. Kedves, aranyos, de elsőre megjegyeztem élete és műtétje történetét, ötödszörre kezdtem unni. Ráadásul cukros volt, s mint ilyennek, gyakran kellett ennie. Akárhányszor megtette, mindig biztosított róla, mennyire sajnál, amiért éheztetnek.

Fél ötkor meghozták a vacsorát. Nekem is, de műtét előtt csak nézhettem. Ez volt az utolsó csepp: vacsi ment a fiókba, én meg rágyújtani. Két órával később - miután dokimtól megtudtam, hogy egyetlen altatóorvosuk van, és nem lehet kirángatni a nagyműtőből - újra. A következő után tíz perccel végre eljött az én időm.

Majdnem este nyolc volt, negyed kilenckor már visszapakoltak az ágyamba. Erre vártam nyolc órán keresztül, mert kevés az orvos.

Köszönet érte a bóvlikormánynak!

Előző postomban beszámoltam villanyszerelési bénázásomról. Azt épp, csak említettem, hogy miközben én negyedik nekifutásra bekötöttem egy foglalatot, párom a loggián felszerelt három konnektort és egy kapcsolót.

Arról említést se tettem, hogy közben megrázta az áram. Nem akartam égetni, hisz nem bénázott. Annyira ért hozzá, hogy a teljes elektromos felújítást gond nélkül megcsinálta. Most se felejtette el lecsapni a megszakítót, arról meg nem tehet, amit rég megállapított: úgy jön be a lakásba az áram, hogy nemcsak a fázis, hanem a nulla vagy a föld is ráz. Rég elfelejtette, melyik, de tökmindegy. Lényeg, hogy hiába áramtalanított, háromszor megcsípte.

Órákkal később szólt, hogy fáj a jobb karja. Valószínűleg egy kicsit meghúzta szerelés közben, de tényleg annyira picit, hogy nem vette észre. Utána összerakott egy asztalt, biztos túlerőltette. Jó volt magyarázatnak, bekentem, borogatást is kapott...

...amibe estére beledagadt a karja, kezdett színeződni és egyre jobban fájt.

Nyomás a kórházba!

A sürgősségin még állóhelyet is nehezen találtunk, de nem zavartattuk magunkat. Jártunk már ott mindenféle balesettel, akárhányan voltak, félórán belül sorra kerültünk.

Most tíz percen belül szólították, de csak vérvételre és vérnyomásmérésre. Utóbbit valahol az egykori Malév-gépek megüresedett légifolyosóján találták meg, ezért az ápolónő ráparancsolt a hírtől egy pillanat alatt csatakosra izzadt páromra, hogy okvetlenül üljön le. Mázlinkra épp megüresedett egy hely, így volt hova. A nővér hozott egy kedélyjavító tablettát, aztán száguldott a dolgára.

Mivel vérvétel közben eszembe jutott a három áramütés, szóltam róla. Úgy gondoltam, ezek után párt perc alatt végzünk, de szó se volt róla.

Vártunk és vártunk, közben hallgattuk a többiek pusmogását, olvastuk a tacepaokat. Az egyik szerint a hozzátartozóknak ki kell menniük - senki nem tette -, a másikról megtudtuk, hogy laborleletre egytől négy órát várhatunk.

Szuper! Amikor a mellettünk ülő lány megmondta, hogy öt órája ücsörög a padon, és még csak a vérnyomását mérték meg, hazajöttünk. Itthon párom sürgősséggel előkapta alkalmi gyógyszerét, laza borogatást kért, és megnyugodott.

Másnap délelőtt lementünk a családorvoshoz. Röpke másfél óra alatt bejutottunk hozzá, rácsodálkozott a véraláfutásokra (áramütés ilyet elvileg nem okoz), borogatást javasolt és adott gyógyszert, ami felgyorsítja a véraláfutás felszívódását.

A borogatástól egész délután nem láttam, milyen, de estére... Csuklótól könyékig belilult, amitől anyósommal kart karba öltve frászt kaptunk. Mivel egyikünk se orvos, trombózist diagnosztizáltunk, és egymás szavába vágva ecseteltük, mibe hal bele szegény, tiltakozó párom reggelre, ha nem megy vissza azonnal a sürgősségire.

Morogva bár, de az ajtóig eljött. Amikor meglátta az előző estinél is nagyobb tömeget, menekülőre fogta, de hiába mondta, hogy ettől megy fel a vérnyomása (így lett) és akár még agyvérzést is kaphat, előkaptam házisárkány énemet, és addig bámultam rá piszokul rondán, amíg megadta magát.

A nővér ezúttal is szuperkedves és agyonhajszolt volt. Biztosított minket, hogy az ő vérnyomása is felmegy, ha belép a munkahelyére, de szépen kér, ne lépjünk le. Szerinte ugyan szó sincs trombózisról, de meg kell mutatni sebésznek, ami nem lesz egyszerű, mert az osztály felvételes...

Megint vártunk. Párom lassan a katatónia tüneteit mutatta. A nővér időnként elrohant mellettünk, mondott pár biztató szót, kiengedett rágyújtani, de egyébként nem történt semmi azon kívül, hogy a mentők egymásnak adták a kilincset.

Teltek az órák. A véraláfutások kezdtek felszívódni, ezért párom megkért, ugorjak el az ügyeletes patikába azért a krémért, amit anyósom duettben előadott sápítozásunk közben előkapott. Rákentük mindet, valószínűleg az hatott, rohantam újért.

Úgy három órája várakozhattunk, amikor visszaértem, vagyis számításaink szerint a sorra kerülés a távoli jövő zenéje volt. Párom el is ment bevizezni a borogatását - és abban a pillanatban szólította az orvos.

Hasi sebész. Vakbélben és hasonlókban profi, végtagban kevésbé. Azt azért biztonsággal megállapította, hogy nincs trombózis, viszont a vizes borogatás helyett száraz jeget javasolt. Mielőtt megkérdeztem volna, honnan a búsból akasszak le olyat, pláne éjfélkor, jött a válasz: a fagyasztott zöldborsó vagy szemes kukorica tökéletes.

Azt hittük, ez a végszó, mehetünk, de ilyen könnyen nem szabadultunk. Még meg kellett várni az ambuláns lapot, ráadásul a műszakvezető orvos - és senki más! - aláírásával.

Itt volt a gond: hiába volt felvételes a kórház, a sürgősségire csak két orvos jut. Ezért a többórás várakozás: hiába dolgozzák ki a belüket, az alagútjuknak nincs vége.

Éjfél után valószínűleg beállt némi nyugi az osztályokon. A párom miatt lehívott sebész magánszorgalomból ellátott vagy öt beteget, és mások is jöttek besegíteni, de a káosz nem akart enyhülni.

Elmentem a legközelebbi Tescóba, hogy legalább fagyasztott borsónk legyen. Párom a sarkon várt ambuláns lap nélkül. Diagnózis van, tanáccsal ellátták, azt már képtelen volt megvárni, hogy valamelyik vizsgálóból kiássák a műszakvezető orvost.

Ezzel sincs vége. Kiderült, hogy vár rám egy gyomortükrözés...

Úgy kezdődött, hogy párom kivitte az áramot a loggiára. Ennek örömére felborította a virágállványt, de biztosított, hogy nem okozott nagy kárt, a nagyokat levette. A biztonság kedvéért a padlóvázát bemenekítettem a szobába...Egyébként szavam se lehet, akkora helyre kellett magát behajtogatnia, ahova én se férek be egykönnyen.

Előzetesen megbeszéltük, hogy kedvenc, ám földeletlen állólámpámat átzsinórozzuk, a benne lévő vezeték meg beszerelődik a loggiába. Dolgom annyi lett volna, hogy kihúzom, de hát...

Szőke vagyok ugyan és kék szemű, de nem az a fajta, aki segítségért sikít, ha izzót kell cserélni. Sőt! Műszaki szüleimnek hála ennél sokkal, de sokkal többre vagyok képes, például igenis át tudok huzalozni (azt hiszem, ez rá a kifejezés) egy lámpát. Csináltam már, csak kurva régen, és elfelejtettem azt az alapvető dolgot, hogy ha szétszedek valamit, rohadtul nem mindegy, milyen sorrendben rakom össze.

Odáig jó voltam, hogy elemeire bontottam, majd letisztogattam a lámpát. Az új vezetéket is sikeresen belefűztem, majd megállapítottam, hogy a kis kínaiak a gyárban nem csupaszolták le eléggé a végét. Gond egy szál se, megy az nekem! Egy villanyszerelő profizmusával kaptam elő a célszerszámot... és levágtam vele a huzal végét.

Párom szó nélkül nézte. Azt is, hogy előkapom a svájci bicsemet (tiszteljük, nem becézzük), és némi nyeszetelés után megállapítom, hogy nincs éle. Adta az övét és növekvő kétséggel a szemében tovább nézett.

Hát azért se metéltem tropára! Szép lett, összepödörhető, szerelésre kész. Diadalmasan felmutattam, aztán fogtam azt a kis porcelán bizbaszt, amiben az a két fém izé van. Sokszor dolgoztam már vele, de bemutatkozni sose volt időnk. Helyette azon igyekeztem, hogy sikerüljön a vezeték csupaszított végét úgy rögzítenem, hogy ne csússzon ki az egész. Nem szokott elsőre összejönni, ma bezzeg...! Pedig párom kiment a konyhába, vagyis nem bosszantott azzal, hogy vigyorogva néz.

Helyette én néztem, de nem vigyorogva, hanem előbb harsányan káromkodva önkritikát gyakoroltam, majd röhögőgörcsöt kaptam. Minden tökéletes volt, csak a foglalatot felejtettem el ráfűzni a vezetékre.

Sebaj! Szétszedtem a porcelánizét, összetekertem a foglalatot, egyben felfűztem a vezetékre, visszaraktam a porcelánt... Szabad röhögni, én is azt tettem. Pláne, hogy bejött párom vályúhoz hívni, és muszáj volt jeleznem: nélküle is tudom: megint hülyeséget csináltam. Azért elmondta: a porcelán a foglalat két darabja közé való.

Megint szétszedtem, ő meg kikapta a kezemből és összerakta helyettem. (Nem azért, mert nem merte rám bízni. Ő a gyorsabb, és ráadásul éhes volt.)

Ebédszünetet követően jött a csúcspont: az ernyő felszerelése. Akkor már ugyebár ott figyegett a vezetéken tök szabályosan a foglalat, annyi volt a dolgom, hogy az ernyőt felakasztom a kampójára, és kész is.

Aha! Csak a lényeget felejtettem el, vagyis a sorrendet. Az ernyő lett volna az egész szerelés első mozzanata, ugyanis a tetején át kell húzni a vezetéket. Igen, negyedszer is szétszedtem...

...de végre összeraktam, és ez a lényeg.

Kapcsoló még nincs rajta...

2012. 01. 21. (szombat) - Diplomafosztó a Budai Várban

A Skiccpalit fosztottuk, természetesen. Azt a nemzet szégyenét, aki 60 éves korára még helyesírásunk alapjait se volt képes elsajátítani, és olyan kisdoktori címmel kérkedik, amelynek max a tartalomjegyzékét állította össze.

A 300-400 fős tüntetést civilek szervezték, és ők is beszéltek. Egymás után heten mentek fel a színpadra. A létszám - amit előre bejelentettek - adott okot némi aggodalomra, de mivel egyik szónok se volt politikus, nem is beszéltek hosszú, germanizmusokkal és egyéb magyartalanságokkal teletömött, zavaros körmondatokban. A lényeget mondták pár percben, poénokkal tarkítva.

Vigyorogni senkinek nem volt kedve. Akkor pláne nem, amikor az egyik szónoklatból megtudtuk: az "álamfő" kisdoktoriját az akkori beosztottjai bírálták- és fogadták el summa cum laude.

Nem, még az a poén se csalt mosolyt senki arcára, amikor az egyik felszólaló azt mondta, nem minősíti Schmittet, megteszi azt ő saját magával, sokkal tehetségesebben. Természetesen vettük az adást, de a mögötte lévő igazságot méginkább, ezért röhögés helyett üvöltöttük, hogy "Mondjon le!", előkerültek a sípok, szóltak biciklicsengők (sokan mentünk bringával, páromén még sziréna is van), egy kereplő és egy valami, ami olyan hangot adott, mint egy hajókürt.

Velünk egy időben zajlott az úgynevezett békemenet. Erről annyit tudok - nemcsak a tévéből, hiteles forrásból is -, hogy rengetegen voltak. Azt is hallottam, hogy a vidékről, illetve a határon túlról érkezett buszok megtöltötték a Hősök terét. Mivel azonban fenn vagyok a facebookon, arról is értesültem, hogy sok vidéki szegény ember azt se tudta, miért jön. Felajánlottak neki egy ingyen utat Pestre, és kérdés nélkül, köszönettel elfogadta. Azt csak feltételezem, hogy a külhoniakkal se volt másképp...

Egy kis összehasonlítás: a köztévé ugyan nem talált meg minket 2-án, de akkor mi voltunk rengetegen. Azt a tüntetést nem kőgazdag civilek szervezték, csak civilek, vagyis a hozzánk csatlakozó vidékiek saját büdzséjük terhére utaztak...

2012. 01. 22. (vasárnap) - Hadd szóljon! Tüntetés a Klubrádióért a Batthyány örökmécsesnél

Kötve hiszem, hogy ezzel kapcsolatban bármi újdonságot tudnék mondani. Mivel egy tüntető csak azért vágta magát harmadmagával taxiba, mert valamelyik bóvlimédiából úgy értesült, hogy pár százan vagyunk, íme egy kép a gyülekezőről:

...ezeket pedig párom nyakában ülve alkottam a szónoklatok alatt:

Lehet saccolni. Szerintem sokezer...

Egyébként akadtak nálam szemfülesebb, profi fotósok is. Ők egy erkélyről kapták le a tömeget:

Nézőink is akadtak, páholyból. Valamiért nem hiszem, hogy örültek nekünk, de ha már ott voltunk az orruk előtt...

A beszédek nem tisztán a Klubrádióról szóltak, ahogy a tömeg transzparensei se. Persze arról is, de arról, ahogy sokak kedvenc rádiójától elvették a frekvenciát, nem lehetett a bóvlikormány megemlítése nélkül beszélni.

A tacepaók is arról tanúskodtak, hogy a Klubrádió hallgatósága nem hagyja beetetni magát azzal a maszlaggal, hogy a nyertes pályázat volt a legjobb.

A bóvlimédia operatőre ott volt a színpad közelében. Nem vágott túl barátságos képet, amikor keresőjében meglátta az objektívemet, de így járt. Mellesleg fogalmam sincs, milyen képeket csinált, látta-e a körülötte tolongó tömeget, ahogy azt se tudom - mert nem nézem - mit engedélyeztek belőle lehozni a főnökei...

A tömegben ismert arcok is felbukkantak. Íme néhány a teljesség igénye nélkül:

A demonstráció a Himnusszal zárult, de még nem ért véget. A Klubrádió munkatársai felmentek a színpadra, s miután kicsit csitult a taps, Pikó András köszönetet mondott mindazoknak, akik felemelték szavukat a magyarországi sajtószabadság védelmében. Először olasz, majd sorra más külföldi kollégáiknak, végül a magyaroknak mondott köszönetet, köztük név szerint Nagy Navarro Balázsnak és a Tiszta Kezek Mozgalomnak.

Mindez nagyon szép, de ha arra gondolok, mire megyünk mindezzel, a tehetetlen düh fojtogat.

A bóvlikormány még mindig a sose létezett kétharmadára hivatkozva szünteti meg a sajtószabadságot, foszt meg jogainktól, tette bóvlivá kis hazánkat. Igen, sose létezett, hisz tavaly a választásra jogosultaknak mindössze 52 százaléka szavazott. A maradék 48 vagy sose látott fülkét, vagy belefásult. Előre látható volt, sokan mondtuk: az MSZP megérdemli a vereséget, mi viszont azt nem, ami következik.

A választás óta többen bevallották előttem - és nyilván mások előtt is -, hogy rájuk szavaztak, de rég megbánták. Most ezekre az emberekre is hivatkoznak, mint a kétharmad részére, pedig már köztünk állnak, és a vesztüket szomjazzák.

Ami a kétharmadból maradt, azt a tegnapi erődemonstráción láttuk. Persze, nem a kormánypárt szervezte, hanem civilek, de mégis... Ami megmaradt - és egyre szaporodik a zsebükben - az a pénz, amit tudatlan biodíszletre is lehet költeni.

Amiért tehetetlenül dühös vagyok az az, hogy egyetlen fegyverünk a békés tüntetés maradt. Kéretik nem elfelejteni: nem örökre, és a Vajdaságból, Erdélyből és Szlovákiából idehozott bóvlikormány-szimpatizánsokkal szemben nekünk (még) van jogunk Magyarországon szavazni...

Magamat ismerve rég nem mondom, hogy "ha ezt nekem valaki egy éve mondja, kiröhögöm". Magammal kapcsolatban engem már semmi nem lep meg, legfeljebb várom, mi történhet még.

Amióta párommal rendszeresen látogatjuk a Kuniginda útján éhség-, illetve ülősztrájkolókat, arra is rájöttem, hogy megfelelő társaságban a hideg miatt se nyafogok (pedig nagyon tudok).

Középföldét is természetesen Nagy Navarro Balázs és Szávuly Aranka állásukból kirúgott szakszervezeti vezetők vezetésével indultunk megvédeni, bár eredetileg azt hittük, autós felvonulásunk a sajtószabadságról szól. Persze - ha úgy vesszük - a kettő akár ugyanaz is lehet. Akárhogy nevezzük, a Kunigunda útja 64. elől indultunk a Naphegy térre, Böröcz István, az MTVA-, és Belénessy Csaba, az MTI vezérigazgatója székhelyére. Eredetileg petíciót vittünk volna ajándékba, de Balázsék belátták; az égvilágon semmi értelme.

A Kunigunda útjai indulás előtt Nagy Navarro fehér sípokat és -kesztyűket, valamint tacepaokat osztogatott. Két kézzel kaptam a forradalmi naptárért, s ezzel lemondtam a fotózásról. Semmi gond, párom vállalta helyettem.

Nem voltunk túl sokan, így gyorsan sikerült konvojba rendeződnünk. Közvetlenül a felvezető rendőrautó mögé egységesen megszavaztuk a "kis zöldet", telis-tele tiszta, fehér kezekkel. Út közben világítottunk, vészvillogtunk, dudáltunk fehér kesztyűs kézzel integettünk.

A rendőrök is megérdemelnek egy bekezdést, ugyanis szuperek voltak. Nyíltan persze nem állhattak ki mellettünk és nem is ellenségeskedhettek, tehát maradjunk abban, hogy tették a dolgukat. Engedelmeskedtek egy parancsnak, amit ugyan nem ismerhettünk, de a jelek szerint úgy szólt, hogy út közben kapjuk meg azt a kíséretet, amit Obama kapna LisztFerihegytől a Parlamentig, ha szóba állna Orbánnal... Ennek megfelelően szirénáztak, ködkürtöktek, dudáltak, mentek előttünk, mögöttünk, rohangáltak mellettünk, és álltak el kereszteződéseket

Érkezéskor felkúsztam a kocsi tetejére, és az éhségsztrájkolók doboza elé állva (igyekeztem nem blőrözni) felmutattam a naptárt. Akkor még csak 41 napja tartott a sztrájk, mire végeztünk, lapoztunk 42-re, mert a demonstráció 2011. december 10-én 14:00-kor kezdődött.

Petíció ugyan nem volt, de Nagy Navarro lemondásra szólította fel nagyjából az MTVA teljes vezetőségét. Cicó nincs, ha hétfő délig nem engedelmeskednek, a felszólítás már a teljes Médiatanácsnak is szól. Punktum.

Az MTVA operatőre mindent vett (kezdettől csatlakozott a konvojhoz), de riporter nem jött vele. Ha egyáltalán mutattak belőlünk valamit (bocs, Balázs, nem láttuk), az valószínűleg csak pár vágókép lehetett egy újabb adag hazugsággal aláfestve.

Ami engem illet, nem tudok pontos és részletes tudósítást adni az elhangzottakról, és valószínűleg nem én vagyok az egyetlen az egybegyűltek közül. A fehér sípokat azért kaptuk, hogy használjuk, hát fújtuk őket teli tüdőből (új tapasztalatom: a sok sípolástól el tud zsibbadni az ember szája). No meg ordítottunk, de hiába: Böröczéktől egy illetékes se mert kijönni, még az ablakon se nézett ki senki.

Az MTI-nél (kábé ötven méterre az első helyszíntől) egészen más fogadtatásban részesültünk. Na, nem az történt, hogy Belénessy kijött, bocsánatot kért és lemondott. Ugyan már, ő úgy tett, mintha nem is létezne. A földszinten dolgozó újságírók közül viszont többen fülig vigyorral, feltartott hüvelykujjal jelezték, hogy velünk vannak, néhányan meg kijöttek cigiszünetre és csikkről gyújtottak rá szakadó esőben. Olyanok is akadtak, akik a felső ablakokból kukucskáltak...

Ezen a helyen lett Sajtószabadság = Középfölde, csak másképp. A Zsákosokat ugyanis mindennek nevezhetjük, csak barátainknak nem...

Nagy Navarro Balázs részleteket olvasott fel egy névtelenséget kérő kollégája leveléből. A levél a Médiafelügyeletnek íródott a Lomniczi-ügy tisztességes kivizsgálása érdekében. Hogy mi lesz belőle, nem tudom. Az én számból kiesett a síp, tehát ezt a részt hallottam és - ha nem is szó szerint - fel tudom idézni:

Az azóta kirúgott Élő Gábor arra utasította az illetőt, hogy ha kell, húzzon zsákot Lomniczi Zoltán fejére, mert az ex főbíró még vágóképként se szerepelhet a bóvli közmédia híradójában. A levél felemlített egy korábbi esetet: Mádl Ferenc temetésére az elnök (mármint Pálgium - by én) Lomniczivel karonfogva érkezett, és emiatt vágókép lett belőle a délutáni híradóban. Élő visítófrászt kapott attól, hogy az "ő híradójában" ez előfordulhatott, és mire elérkezett az esti híradó ideje, a "bűnös" már nem volt a tévé munkatársa...

(Élőnek már nincs híradója, de ez nem jelenti azt, hogy a köznek lett. Ezért nem elég egy kirúgás - by én.)

Vagyis volt Zsákos-Élő Gábor, de még van Zsákos-Böröcz István, Zsákos-Belénessy Csaba... és még sokan mások, hadd ne soroljam fel az egész dinasztiát. Szerintük - ezt is az MTI előtt tudtuk meg - az éhségsztrájk úgy, ahogy van, törvényellenes volt. (Kérdezem: az alaptörvény alkotói éhhalálra ítélték a fél országot, de a becsületért önként éhen halni tilos?)

Persze, Tolkien briliáns történetét másban is kénytelenek leszünk megváltoztatni. Itt nemcsak egy gyűrű létezik, és Szauronnak is túl sok a csatlósa. A Tiszta Kezek egy gyűrűt megsemmisíthet, s vele sok csatlóst a porba dönthet...

...s ezzel elindítja a lavinát, mert ha a közmédiában sikerült elérni a tisztességes tájékoztatást, akkor sorra hullanak tűzbe a gyűrűk...

Én se, ezért ha rosszul írtam a címet, elnézést kérek.

Az éhségsztrájkolók immár ülősztrájkolók. Dermesztő hidegben tartanak ki az MTVA székháza előtt, vagyis változatlanul szívesen fogadják a forró levest, teát, de már szilárdat is esznek. A "spenót" szó hallatán ma este Nagy Navarro Balázs szeme úgy felcsillant, mint egy kisgyereké (jelentem: több harcostársával ellentétben simán visszatért a táplálkozáshoz).

Ma az MTVA biztonsági őrei valószínűleg azt hitték, feladták, ugyanis reggel elvitték az egyik lakókocsit, aztán a sztrájkőrséget teljesítő hölgyek nekiálltak pakolni.Csakhogy a lakókocsit vizsgázni vitték, és még mindig maradt három. Az egyikbe pakolták az üdítőkészletet, hogy a Vasas Szakszervezettől kapott sörsátrat végre ne raktárnak, hanem melegedőnek használhassák. Vagyis eszükben sincs feladni, sokkal inkább felkészültek a hidegre.

Remekül sikerült, egy bibivel: a szőnyegek, mosógépalátétek és egyebek jó részét - amelyeken egészen máig kint álltak - bevitték szigetelésnek. Ha valakinek akad fölös szőnyege, egyebe, máris indulhat vele. Ezen kívül szükségük van három spirálfüzetre - az egyikbe az éhségsztrájk alatt kapott remek levesek receptjeit akarják összegyűjteni - és AA-s elemre minden mennyiségben.

Rossz hír, hogy hiába kértek 95-ös benzint, valaki keveréket vitt. Ez csak azután derült ki, hogy mindkét aggregátorba töltöttek belőle. Szerelő reggel megy, de fennáll annak lehetősége, hogy mindkettőt elviszi.

Ugye nem kell külön kérnem, hogy ha valakinek van egy elfekvő aggrija, adja kölcsön legalább addig, amíg a másik kettőt rendbehozzák?

Ma akkor értünk oda, amikor az utolsó látogató távozott. Átmenetileg mindössze három kiéhezett nőre maradt a tábor (és az immár otthonos pikniksátor). Én ugyan nem vagyok egy halálos fegyver, de elég mozgékony ahhoz, hogy szükség esetén két embert lefoglalok, párom a méreteinél fogva úgyszintén, hát tovább maradtunk, mint azt eredetileg terveztük.

Balázs fél tízre ígérkezett, de még előtte befutott egy flaska forró teával, egy fiatal nő - valószínűleg a lánya - társaságában. Nem sokkal utánuk megérkezett a tea- és paradicsomleves utánpótlás, majd egy fiatal srác könnyű öltözetben, notebook-táskával.

Na, ő volt a Washington Times újságírója.

Vagyis aki még nem vette volna észre: lehet, hogy Nagy Navarro Balázs nevét itthon még mindig nem ismerik elegen, egyesek megpróbálják elbagatellizálni, amit képvisel, de egy ideje világhírű....

S miután beinvitálta a Times munkatársát a leglakájosabb lakókocsiba, az egyik éhségsztrájkolótól megtudtuk: tegnap is voltak ott valamelyik amerikai sajtóorgánumtól. Megcsinálták velük a riportot, aztán átmentek a másik kapuhoz, hogy meghallgassák a másik felet is. Valószínűleg meglepődtek a válaszon, ami mindössze annyi volt, hogy nem beszélnek angolul.

Azért ez több mint ciki...

Nagy Navarro Balázs tegnapra hirdetett újságíró szolidaritási napot a Kunigunda útjára. Nem azért nem írtam róla, mert senki nem ment oda. Kivételesen én nem mentem, de ma rákérdeztem: ketten ott voltak... Szávuly Aranka szerint azért csak ennyien, mert aki akart, már járt náluk. Szerintem pedig vissza kellett volna csoszogniuk.

A ma esti programot semmiért se hagytam volna ki (és sajnálhatja, aki megtette). Kerényi Ákos (as. Akhim' Da) javasolta még a hét elején, hogy hozzunk össze egy zenés flash mobot.

Rajtunk nem múlt. Valamikor ütős voltam, még megvannak a hangszereim. Kiválasztottam néhány aprót, ami minden előképzettség és magyarázat nélkül zörög, állványostól felkaptuk a pergődobot, aztán irány a Kunigunda.

Természetesen mások is hoztak ezt-azt. Legfeltűnőbb egy kék műanyag hordó volt, amit egy madzaggal körbetekert seprűnyéllel kellett verni. Büszke tulajdonosa egyáltalán nem tud dobolni, és azt is bevallotta, hogy oltást kapott zene ellen.

Nem ő volt az egyetlen, de ettől lett szép és vidám az este.

Ákos néhány afrikai dobbal és pár kolomppal jelent meg. A kis hangszereket szétosztotta, megnézte, mik vannak még, aztán két részre osztotta a "zenekart", és megtartotta a próbát. Ez abból állt, hogy bemutatott két egyszerű ritmust, amit le kellett utánozni. Rögtön kiderült: hárman a tüntető sípunkat se felejtettük otthon. Nádi hegedűt senki nem hozott, de így is szép ricsajt csaptunk. Még ritmizáltuk és elordítoztuk, hogy "Üs-sük ki!", illetve "Hír-hami-sí-tók!", és ezzel kész is volt a műsor.

A kész műsor viszont arra való, hogy előadják, hát megtettük. A tehetséget és a ritmusérzéket itt-ott a lelkesedés pótolta, de ettől volt felemelő. Természetesen nekünk - sokan még táncra is perdültek -, az MTVA recepcióján ücsörgő biztonságiaknak nem biztos, de nem szóltak.

Önfeledt ricsajozásunkat megszakította egy vers.

Mivel az előadás csodálatos volt (elnézést, az előadó nevét nem tudom), rögtön kiderítettük magunkról, hogy kulturális rendezvény szereplői vagyunk. Már csak azért is, mert a koncertet másodszor Nagy Navarro Balázs állította le, és ő is azt mondta. Meg azt, hogy színészeket és más előadóművészeket is várnak, helyt adnak mindennek, ami kultúra. Utána bejelentette: az éhségsztrájknak vége, a demonstráció marad. Várják a csatlakozókat, és ha valaki éhezni akar, 48 óránál hosszabb ideig nem hagyják, szendvicset majszolni pedig nem illik előtte.

Végül Balázs azt kérte, köszöntsük tapssal azokat, akik napról napra kitartanak az éhségsztrájkolók mellett. Dumledore szokott ilyet kérni a Harry Potterben - és mi is ugyanolyan lelkesen tapsoltunk az MTVA előtt, mint a növendékboszik és -varázslók a Roxfort ebédlőjében.

A rövid beszéd után folytattuk az előadást, de azért megengedtük egyik ottani barátunknak, hogy felolvassa novelláját. Addig pihent a kezünk, de legfőképpen mindenki kinézte magának, milyen hangszeren akar a szünet után játszani.

Hazafelé elöntött a kultúra, legalábbis eljutottam Arany Jánoshoz, közelebbről A walesi bárdok végéhez:

"De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát."

A kordonbontás óta csend van a Kunigundja útján. Az arra bóklászó akár azt is hihetné, hogy végre békén hagyják az éhségsztrájkolókat. Látszólag úgy tűnik, senki nem törődik velük az arra látogatókon kívül, de a látszat szokás szerint csalóka. Miután Nagy Navarro Balázsék megtették feljelentésüket, nem szól a kínzene és esténként nem világítanak négy - egyenként kb. 500 Wattos - reflektorral az arcukba, ám a hangfal változatlanul a fejük fölött lóg, és a reflektorok is az üvegportál mögött állnak.

Írhatnám, hogy mindkettőt ott felejtették, de - ki tudja, miért? - ezt kötve hiszem. Inkább arra gondolok, hogy így mindenféle hurcolás és szerelés nélkül bármikor újra bekapcsolhatják valamennyit... Ha mégse, az se túl szép, hogy fenyegetésként ott hagyták.

Mi van? Hogy Balázs szilveszterkor a Kossuth téren bejelentette, hogy ő és Szávuly Aranka abbahagyják 22 napos éhségsztrájkjukat, tehát vége? Tévedés! Ők ketten tényleg esznek már, de megérkezett a váltás, és a korábbi éhezők is ott őrködnek éjjel-nappal. Vagyis változatlanul várják a forró levest, teát, egyetértő, jó szót. Az első kettő melegen tartja őket az egyre fokozódó hidegben, a baráti szó pedig erőt ad nekik a kitartáshoz. Ahhoz, hogy képesek legyenek kitartani akár hófúvásban is - nemcsak magukért. Azokért is, akiket Bolgár György is hiányolt műsorában: a szakma képviselőit. A civilek ugyanis értik, hogy a harc róluk is szól, be is szállnak tisztességgel.

A külföldi sajtó folyamatosan érdeklődik. Tegnap egy holland tévéstáb ment ki, ma reggel a BBC. Ők már nemcsak a részben guruló éhség-, részben ülősztrájkról, annak okáról és céljairól érdeklődtek, hanem a rogyadozó magyar helyzetről is.

Kora délután Nagy Navarro Balázs tartott sajtótájékoztatót. Csodák csodájára a köztévé stábja futott be elsőként, aztán az MTI, majd sorra a magyar média képviselői. (A közmédia kedvéért írom: nem érdemes hamisítani, megvan a hangfelvétel.)

Nagy Navarro Balázs az elmúlt napok történéseire reagált. Elmondta, azóta nem kínozzák őket gestapós és ÁVO-s módszerekkel, amióta büntető feljelentést tettek. Akárcsak a lebontott kordon miatt személyes szabadság korlátozása és önbíráskodás miatt.

- Szégyen és gyalázat - mondta -, hogy 2011. december 10-én elkezdtünk egy tiltakozást, és 2012 januárjában, az újévben még itt kell lennünk. Szégyen és gyalázat, hogy a hírhamisítók egy része még mindig itt van a mögöttem lévő épületben, és továbbra is manipulálják a híreket.

Bizonyítékként a január 2-i megatüntetést említette, amiről a közmédia riportere "lemaradt", valahogy nem vette észre, mennyien vannak a körülötte lévő utcákban. Arról, hogy felelősségre vonták, egyetlen szót se lehetett hallani...

- Szabó László kommunikációs igazgató azóta távozott. Követeljük, hogy hozzák nyilvánosságra, mik voltak a feltételei ennek a közös megegyezésnek, hány adóforintunkba került ez.

Mást is követelnek. Azt, hogy - szintén adóforintokból - milyen javadalmazással hagyták el az intézményt azok a korábbi vezetők, akik hónapok vagy évek óta nem dolgoztak a közmédiában, mégis csak a csoportos létszámleépítés keretében, közös megegyezéssel távoztak.

Nagy Navarro beszélt még a Lomnici-ügyről - az ominózus riporter szerződését nem hosszabbították meg -, eltávolított vagy megfenyegetett kollégákról. Kitért arra is, hogy bár Szalai Annamáriához december 8-án - vagyis az éhségsztrájk kezdete előtt - benyújtotta beadványát annak kivizsgálására, mi történt a Cohn Bendit-ügyben - sőt, ügyekben, hisz sok száz hasonló eset történt -, illetve a Lomnici-ügyben. Válaszként annyit kaptak, hogy hiánypótlást kérnek.

Zárszóként arra kérte hazai újságíró kollégáit, hogy holnap (2011. január 6-án) vállaljanak velük szolidaritást, vagyis menjenek az MTVA székháza elé.

- Legyen ez a sajtó szolidaritásának a napja, jöjjenek ide az éhségsztrájkolókhoz neves és kevésbé neves újságírók, tegyenek itt hitet amellett, hogy kiállnak a sajtószabadság és a demokrácia mellett.

(Remélem, sokan elmennek, mert eddig nem nagyon tolongtak...)

Végül azt kérte a megjelentektől, próbáljanak vele és Szávuly Arankával bemenni a szobájukba. Aznap este ugyanis, amikor egy asszisztenssel leküldték a rendkívüli felmondólevelet, a belépőkártyájukat is bevonták, de azt mondták, vendégkártyával bemehetnek. (Ha nem csal az emlékezetem, erről közleményt is kiadtak.)

Ma elég sokan láttuk-hallottuk: már vendégkártyát se kaphatnak, vagyis még a személyes holmijukat se hozhatják ki a szobájukból.

Igen: még mindig az ő szobájuk. Ugyanis hiába rúgták ki őket, szakszervezeti vezetők maradtak. Az épületből, ahol cirka kétszáz tagjuk van, nem zárhatják ki őket. Vagyis elképzelhető, hogy megy az újabb feljelentés, egyebek közt lopás gyanúja miatt...

Amíg tartott a sajtótájékoztató, megjelent egy olasz tévéstáb. Egy szót se értettek az egészből, de nem tétlenkedtek. Operatőrük vágóképeket készített az éhségsztrájkolókról, a hajnali szélviharban kikötött karácsonyfáról, az üdítőkészletről, a fölötte virító kameráról, reflektorokról és hangfalról. Utána az interjú is elkészült, s mialatt az olaszok Nagy Navarro Balázzsal beszélgettek, egy német rádió riportere Szávuly Arankát kapta mikrofonvégre.

Szerintem a holnap nemcsak a sajtó szolidaritásának, hanem becsületének napja is lesz. Csekély kivételtől eltekintve a magyar újságírók legfeljebb drukkoltak az éhségsztrájkolóknak. Ha holnap is ezt teszik...

Kacsa volt, hogy a bóvlikormány, a köztársaság nélkül hagyott köztársasági elnök (aki még meg is ünnepelte, hogy az új alaptörvény értelmében ő tulajdonképpen nincs), a hozzájuk közel állók, valamint családtagjai loptak az Operaházból. Fülsértően hápogó kacsa volt, mégse hallotta meg senki.

Én se, pedig számtalanszor jártam az épületben (nemcsak a nézőtéren), emlékeznem kellett volna arra, hogy nincsenek réz korlátgömbök. Emlékeztem is, csak azt hittem, amióta nem futja operajegyre, felszereltek párat.

Azt is jól tudtam, hogy tilos a dohányzás, de arra gondoltam, hogy egy ekkora buli tiszteletére feloldják a tilalmat és becsempésznek pár kristályhamutartót (nemzeti nagyságoknak az jár) ama bizonyos alagúton.

Az ott felejtett büfészámla kissé meglepett. 13 millát költöttek magukra többek közt a kint ünneplők (= köz) pénzéből. Ennyiből csak futotta egy tisztességes vacsorára, de még arra is, hogy patakokban folyjanak a márkás piák. Az, hogy a vendégek ennek ellenére tízezres büféadóssággal léptek le, csak azzal volt magyarázható, hogy sonkás szendvicsre vágytak, és a kis naivak azt hitték, azt is ingyen adják (akárcsak Selmeczy Kuszafog Gabriella anno a teszkós stangliról...)

Ráadásul Ókovács Szilveszter, az Operaház igazgatója és a hazudozásáról közismert MTVA műsorvezetője nyafogta tele a sajtót ahelyett, hogy állásai megvédése érdekében saját zsebből pótolta volna a hiányt.

Persze, hogy nem igaz az egész, mégse csodálkozom, hogy elhittük. Azon se, hogy Török Zsolt sietve közleményt körmölt a hírrel kapcsolatban.

Pedig a kristályhamutartón fenn kellett volna akadnunk. Akinek pont operaházi kristály kell, nem hamutartókat vág zsebre, hanem viszi a csillárt, arról pedig szó se volt.

A szomorú a dologban, hogy azért hittük el, mert ezekkel kapcsolatban már mindent elhiszünk. Amilyen vehemenciával szétlopták az országot, okkal-joggal tartottuk hihetőnek, hogy enyves kezüket még saját maguk ünneplése közben se voltak képesek megmosni.

Megjegyzem: azt, amit mégse loptak el, sose volt ott. Azt viszont nem hinném, hogy közönséges üvegpohárból pezsgőztek....

Ma egészen picike demón jártunk, de így is tervezték. Nagy Navarro Balázzsal az élén a Tiszta Kezek mozgalma így is sokkolta a Nemzeti Galéria alkalmazottait.

A kis demót úgy hirdették meg, hogy a Turul szobornál gyülekezünk. A gárdisták azon nyomban eldöntötték, hogy megvédik tőlünk a madarat, ezért sajtótájékoztatója elején Balázs megkért minket, ne menjünk egy méterrel közelebb a szoborhoz...

...amit egyébként senki nem akart tőlünk megvédeni. Hazatérve ez a rejtély megoldódott: egy turullal arrébb mentek. Pedig Navarroék felhívásában világos volt, hogy a gyülekező után megtekintjük Kerényi bérpiktorainak kiállítását a Nemzeti Galériában. Azzal, hogy a XII. kerületi turul mellett keresték, sokadszor akasztották ki a kultúrszintjelző mutatóját...

A madarat - amely Balázs szerint inkább griff vagy sas, mint turul - annál is inkább békén hagytuk, mert nem azért mentünk oda, hogy ledöntsük. Nagy Navarro mondanivalója jobban érdekelt minket.

A Kerényi-tárlat 13 milliót emésztett fel - képenként átlag másfél millát -, de ez csak egy része annak, ami manapság a kultúra ellen történik. Balázs nem kis felháborodással mondta el: annak árát, hogy a közmédiát 75 milliárddal támogatják, a színházvilág fizeti meg.

(Évszázadok óta köztudott, hogy a hazug bóvlihűség sokba kerül... - by én)

Rosszul járnak a balett- és néptáncosok is. Ez már egy mailből derült ki. Egy néptánc koreográfus írta Nagy Navarronak bevallva: a helyzet az ő szavazatának is köszönhető. Rég megbánta... Volt egy másik mail is. Rövid és tömör, Jancsó Miklóstól. Ő se dicsérte a bóvlikormányt...

Nagy Navarro Balázs után Galkó Balázs színművész és Vágvölgyi B. András filmrendező, filmkritikus mondta el véleményét, majd a csapat megindult bevenni a Nemzeti Galériát. Legalábbis úgy tűnt, hogy ez történik, valójában csak a Kerényi-tárlatot akartuk megnézni.

Odabent kiderült: egy jegy 2700 forint, de lehet csoportost is kérni, úgy személyenként csak 2100. Néhányan azonnal hátraarcot csináltak. Párom és én az épület előtt vártunk.

Mint kiderült, ezzel csak nyertünk. Egy ismerősünk legalábbis azt mondta, sokszor látta már a képeket a neten (mi is), de a személyes találkozó sokkolta. Megvenni egyet se akar.

Az üvegajtón bepillantva átéreztem azt, amit mélységes egyetértésnek neveznek. Frászt kapnék, ha hazatérve bármelyik mázolmányt meglátnám a falon...

A következő demonstrációról Terry Black adott hírt a facebookon. Íme:

"Mindenki aki nem támogatja ennek a kormánynak a tevékenységét Mindazok akik Demokráciában szeretnének élni Mind azok akik a Sajtószabadság mellett vannakMind azok akik a megszerzett jogok megtartását akarják Mind azok akik békében becsületben szeretnének élni Magyarországon azokat 2012.01.07-én szombaton 14 órakor az 56 emlékműnél várunk !!!!!!! Add tovább hogy sokan legyünk !"

Biztos voltam benne, hogy sokan leszünk, de abban reménykedni se mertem, hogy ennyien utálják a bóvlikormányt. Legfőképpen a fejét.

Úgy érkezett, akár egy patkány: alagúton át. Az egykori párbajtőröző olimpiai bajnok úgyszintén. Na persze, csapatban. Akkor és most is. A sportból meg egyébként is kivénhedt...

Akiknek elvették jogait, üresre lopták a zsebét, nyíltan jöttek. Velem együtt.

Előre tudtam: jóval a kezdet előtt kell érkeznem ahhoz, hogy jó helyet kapjak. A fél hetes rendezvényre öt után pár perccel estem be. A tömeg már gyülekezett, de még lehetett ismerősökkel beszélgetni. Legfőképpen azokkal, akikkel az éhségsztrájkolók között találkoztam. (Találkoztam? Összebarátkoztam...)

Azt, ami ma az Operaház környékén történt, kár lenne szimpla tudósítássá alacsonyítani. Nem is tudnám, hisz része voltam - egy káposztafej a százezerből. A képeket se a szövegbe teszem be, hanem a post végére.

Emóciók következnek. Először az enyémek, aztán pároméi, akitől úgy elszakadtam, hogy a tüntetés után itthon találkoztunk.

Az est sztárja Nagy Navarro Balázs lett annak ellenére, hogy nem szerepelt a szónokok listáján. Nem felejtettük el, hogy azt a nagy összefogást egyebek közt megelőzte 22 napos éhségsztrájkja. Amikor meglátták, hogy kamerájával felment a színpadra (a második sorba, fotózhatatlanul), úgy éltették, hogy kénytelen volt megszólalni. Megköszönte, hogy ennyien eljöttünk, pedig akkor még javában gyülekeztünk...

Azt, hogy engedjük az Oktogon felé az Operaház előtt állókat, mert a helyet nem foglalták le, hiába kérték. A tüntetők még a környező utcákban is úgy álltak, mint a heringek. Amikor a kérés elhangzott, környezetem derültségére megjegyeztem: előre szóltam, a Hősök teréig kéne lefoglalni az Andrássy utat.

A rendőrök gyorsan reagáltak: lezártak a Nagykörútból annyit, amennyit ad hoc elfoglaltunk.

Ezt persze a színpad előtti kordonnak támaszkodva nem láthattam. A verekedésről is csak hallottam. Éhségsztrájkban szerzett ismerősöm - egy rendező, akinek a tömeget kellett volna pásztázni, de elakadt - könyörgött, hívjanak rendőrt, mert a sarkon neonácik vernek embereket.

Erről párom referált, nem túl részletesen: volt némi bunyó, aztán jöttek a rendőrök és szétszedték őket.

Egyébként a DK-sokkal tüntetett. Amikor feltűnt Gyurcsány, átmenetileg kiürült az Andrássy út egyik oldala. A tüntetők a lehető legközelebb akartak nyomulni ahhoz az emberhez, akit a politikusok máig mesterséges karanténban tartanak...

Tehát ébresztő!

Százezres tüntetés a magyar köztársaságban ritkán jön össze. (Magyarországon előfordulhat még...). Az utóbbi másfél évben történtek alatt se, mert a hangadó ellenzékiek olyan szinten köpdösték egymást, hogy támogatóik még hívásra se mentek el a "másik" rendezvényére.

Most, hogy megszűnt a köztársaság, képesek voltak összefogni. Annyira, hogy azok, akik még mindig hatalmasnak hirdetik magukat, patkány módra kúsztak be az Operaházba.

Zabszemmel a hátsójukban ünnepelték magukat. Alagúton át jöttek-mentek, magukból kiindulva félve azoktól, akik "csak" megbuktatni készülnek őket.

Engem rohadtul nem érdekelnek a nevek, de ezek után három embert akarok egy asztalnál látni: elnököm, Gyurcsány Ferenc, az MSZP elnöke, Mesterházy Attila, valamint az LMP elnöke, Schiffer András.

Jelenleg ez a három ember még abban se lenne képes megegyezni, milyen alakú legyen az asztal, amely mellé leülnek. Javaslatom az egyenlő oldalú háromszög...

P. S.: a németek is tüntettek mellettünk. Fb-link: http://www.facebook.com/events/278912438825318/

És most a képek:

Rendhagyó és boldog. Annak ellenére, hogy bóvli kormányunk jóvoltából pocsék év elé nézünk. És annak ellenére, hogy a közpénzből fenntartott bóvlimédia tovább hamisítja a híreket. Egy felelőst ugyan kirúgtak, de a többi megdöbbentő közönnyel nézi, hogy emberek éheznek a becsületért.

Nagy Navarro Balázs és Szávuly Aranka 22 napig.

Ezek még azt is képesek lettek volna végignézni, hogy ott halnak éhen az MTVA székháza előtt.

...és talán ez adta meg az utolsó lökést ahhoz, hogy egy fásultságba töppedt ország épeszű, jóérzésű emberei rájöjjenek: el lehet fogadni, ha a másik másképp gondolkodik.

Valami - végre jó - végképp elkezdődött...

Szilveszterkor a Kossuth térre akartunk menni, de az éhségsztrájkolók azt kérték, inkább a Kunigunda útjára menjünk, nehogy távollétükben lehetetlenné tegyék visszatérésüket. Politikusokat is hívtak, lehetőleg országgyűlési képviselőt, bármelyik pártból.

Jöttek. Szabó Zoltán, aki magánemberként rendre meglátogatta a sztrájkolókat, szilveszterkor a DK elnökségi tagjaként érkezett. Először Pál Tibor MSZP-s képviselővel beszélgetett, majd az őt váltó Szanyi Tiborral.

Én meg lestem. A bóvlikormány és hírharangja elintézte, hogy olyan emberek beszélgessenek el barátként, akik pár hónapja még késznek mutatkoztak egymás torkát elharapni.

Amikor a Klubrádió elkezdett élőben sugározni a Kossuth térről, úgy álltuk körül a rádiót, mint egy tábortüzet.(Sose gondoltam volna, hogy TGM-nek van humora, azt meg még kevésbé, hogy TGM beszéde közben összevigyorgok Szanyival. Ez se rossz, és ezt is a bóvlibanda hozta össze.)

Hallottuk a köztársaság, a demokrácia éltetését, a lelkes bekiabálásokat, mondtuk az esküt a Kossuth tériekkel.

Egyértelmű volt: a Klubrádió riportere hatalmasat tévedett, amikor azt mondta, pár százan vannak, de jó volt megtudni az első visszatérőtől: tele volt a tér! Aztán jött valaki, aki képet is mutatott - egyértelműen nem pár száz, hanem több ezer ember!

Nem mellékesen ezt is a bóvlikormány hozta össze. Szilveszter este buliba  szokás rohanni, nem tüntetésre. Most úgy háromezren úgy vélték, a buli várhat... akár egy évig is. Bár szerintem a Tiszta Kezek jó buli...

Szanyi után Molnár Zsolt vette át a képviselői őrséget. Akkor már Szabó Zoltán nem volt ott, így párom és én beszélgettünk vele DK-sként. Abban egyeztünk meg, hogy fátylat borítunk a múltra. Mi hárman. Arra még várnunk kell (sajnos), hogy nagyjaink kövessék a példánkat...

Volt egy undorító intermezzo: Megya, a millás éhségsztrájkoló talált egy kajával telt reklámszatyrot. Senki nem tudta, hogy került oda, de nem is volt sokáig az éhségsztrájkra kijelölt helyen. Elvitték.

Ezt csak azért említettem meg, mert egy megrágott sonkás kifli képe már megjelent a neten. Ugyanolyan amatőr lejáratási kísérlet volt, mint a szilveszteri kajás zacsi. Arra az esetre, ha megint megjelenne a fénykép, leírom: a kijelölt hely mellett van a parkoló, őrbódéval, meghatározott időközönként őrségváltással. Nem nagy dolog váltás közben észrevétlenül leejteni egy reklámszatyrot a karácsonyfa mellé...

Balázs valamivel tíz előtt ért vissza a Kunigundába. Az utóbbi három hét nagyon megviselte, mégis erőteljesnek tűnt. Valami nagyon fontosat indított el. Valamit, ami kell ahhoz, hogy Magyarország mihamarabb köztársaság lehessen - immár negyedszer.

Még ahhoz is volt ereje, hogy vidám bujócskába kezdjen egy kisgyerekkel.

Teljesen váratlanul betoppant egy szakszervezeti vezető. Sajnos nem hallottam a nevét, de azt igen, hogy egyetértéséről és támogatásáról biztosította Balázst, aki azt kérte, írjon a vendégkönyvbe. A pezsgőt, amit az úrtól kapott, természetesen nem bontotta ki.

Valamivel később azt hittük, káprázik a szemünk. Halványlila báliruhában olyan jelenés érkezett, amilyet valószínűleg nagyon régen nem látott egyikünk se. Olyan szeretettel üdvözölte Balázst, hogy azt hittük, rokonok, de tévedtünk. A fiatal nő fideszes megyei képviselő, a társaságában érkező elegáns úr pedig szintén fideszes alpolgármester.

Éjfél előtt meghallgattuk az elnöki beszédet. Na, nem Schmittét, hanem Nagy Navarro Balázsét, a Tiszta Kezek Mozgalom elnökéét. A legfontosabb, amit bejelentett: senki nem éhezik tovább, de maradnak a helyükön. Az éhségsztrájk éjfél után átalakul ülősztrájkká.

Kétségtelenül mi hallottuk a legtökéletesebb évköszöntőt. Egyszerű, barátoknak szóló beszéd volt súgógép nélkül, és még az a vész se fenyegetett minket, hogy az elnök kisétál a képből...

Szokott sapkájában, takaró palásttal a vállán, műanyag pohárral a kezében állt az asztalfőn (Kéretik nem kekeckedni: van asztal, ha első látásra nem is tűnik annak.) A végén bejelentette: szívesen koccintana mindenkivel, de nem kapott pezsgőt.

Kapott, de még nem volt éjfél. Ebből lett egy kis kavarodás, hisz ahány órát megnéztek, annyi perc volt még hátra a köztársaságból. Közben a férfiak nekiálltak pezsgőt bontani. A durrogás elmaradt, hisz a kölyökpezsgő legfeljebb szisszen. Valaki szólt, hogy éjfél van, más szerint viszont még két percet várnunk kellett. A perclicitbe épp beszállt volna még egy versenyző, amikor valaki bekapcsolta a rádiót és meghallottuk a Himnuszt.

Együtt énekeltük, mint a kordonbontás után, s közben odabent a biztonságiak is feszes vigyázzba vágták magukat.

Az utolsó hang elhaltával megszűnt a harmadik magyar köztársaság. Ebben a tudatban döntöttük el: tényleg boldogok leszünk az új évben.

Balázs ezt kívánta nekünk. Úgy gondoltam, Himnusz után odamegyünk hozzá, de nem így történt - ő jött hozzánk. Palásttal a vállán körbejárta a területet, és mindenkivel koccintott.

Utána alkalmi kórust alkottak azok, akik tudnak énekelni (lelkes hallgatóság voltam). Elsőként az Internacionálé csendült fel, aztán a Marseilles, majd a legkülönfélébb mozgalmi és tábori dalok. Amikor elbúcsúztunk, épp a vidám magyar népdaloknál tartottak.

Ma csak rövid látogatást tettünk. Balázs éjféli bejelentése ellenére egy falat kaját se láttam sehol, ennek ellenére remélem, hogy ha nem is azon a helyen, de már esznek. Nem kérdeztem. A hangulat igazi boldog újévi volt - a holnapi tüntetésre készültünk.

Az első olyanra, amit együtt szervez az ellenzék.

Ahogy Rab László (NOL) írta a facebook üzenőfalán:

"Túlontúl ismert tettesek az éjjel ellopták kedvenc köztársaságom. A tolvajok lakolni fognak érte. Hétfőn este az Oktogon felől érkezem. Érkezz onnan te is, mert másfelől nem lehet. Gyere gyalog, mert a kisföldalatti nem áll meg az Operánál. Tudj róla, hogy a tiltakozó gyűlés 18.30-kor kezdődik. Köszöntsük együtt a puccos görénykurzust!"

Akkor hát hajrá az Oktogon felől, gyalog, meleg ruhában!

Az Orbán-i idézetettel legutóbb az éhségsztrájkolóknál találkoztam. Egy látogató hozta, tacepoként lógott a kapun, amíg hagyták.

Sose gondoltam volna magamról, hogy átveszem, de arra, ami ma történt, nem találtam jobbat...

A kordonnal szenteste délelőttje óta megy a huzavona. Aznap úgy akadályozták meg a kapu bezárását, hogy az útjába ültek. Azóta még éjjel is őrködnek. Máig sikerrel jártak...

- A sátor előtt ültem, de elaludtam - idézte fel az éjszaka-kora hajnalban történteket az őr. - Volt velem egy hölgy, sajnos nem tudok rájönni, kicsoda. Épp a poharakat mosta el, amikor kijöttek bezárni a kaput.

Vagyis, mint betörők osontak a kordonhoz. A sötétség leple alatt, akkor, amikor épp senki nem volt ott, hogy az éhezéstől legyengült emberek és a biztonságiak közé álljon.

Arra persze a mai napig nem gondolnak, hogy a XXI. században élünk, létezik mobiltelefon és internet. A riadólánc gyakorlat híján ugyan nem sikerült tökéletesre, de ahhoz képest, hogy most próbáltuk először, viszonylag gyorsan összejött.

Mire Varju László, a DK pártigazgatója odaért, bezárták a kaput, de egy országgyűlési képviselőt kénytelenek voltak beengedni. Nem sokkal később megérkezett Ledvai Ildikó és Harangozó Tamás az MSZP-től.

Érketésünkkor a szimpatizánsok gyors reagálású ad hoc kommandója állt a kerítés egyik oldalán, bent pedig a sztrájkolók. Köztük egy csapat biztonságis, gondosan ügyelve arra, hogy senki ne tudjon bemenni. Nem is akartunk. Akkor még...

Akkor ugyanis épp Nagy Navarro Balázs beszélt, s mint mindig, rá figyeltünk. Elzárták őket a lakókocsiktól, ahol egyebek közt teát tudnak melegíteni, nem akarták beengedni a vesemedence gyulladással küzdő Kembe Sorel-Arthurt, aki nem mellékesen még mindig a Duna Televízió dolgozója, a Gestapo és az AVH módszereivel kínozzák őket...

Balázst hallgatva a rácsra függesztett feliratokat néztem, amelyek szerint bárki bármikor kijöhetett. Világos volt: vissza senki...

Közben az épületből előkerültek a képviselők. Varju László alaposan szemügyre vette a kordon rögzítését, hatalmas szerszámos táskájából elővett egy villáskulcsot, és kiadta az utasítást:

- Bontsuk le!

Szavai úgy hatottak, mint startpisztoly egy futóversenyen. Bentről Lendvai Ildikó segített, kintről a civil szimpatizánsok. A biztonságiak pillanatok alatt eltűntek, a kivezényelt rendőrök meg se mozdultak.

- Orbán Viktorok vagyunk! - kiáltott fel valaki, és a többiek átvették.

Segített mindenki, így a kordon néhány perc alatt a földön feküdt. Pásztor Tibor V. kerületi MSZP-s frakcióvezető biztos, ami biztos alapon egy biciklilánccal még le is lakatolta az egyik darabot.

Betódultunk... az eufóriától homályos tekintetek kapcsolódtak egymásba, kezek ráztak kezeket, veregettek vállakat. Nagy Navarro kérésére elénekeltük a Himnuszt...

A két MSZP-s azonnal bement, Varju kint maradt, a biztonság kedvéért kézben tartva a villáskulcsot.

Hamar kiderült: forró tea már alig akad, a közeli benzinkúttól pedig csak kávét tudtak hozni, amit a sztrájkolók nem isznak. A huszadik napja éhező Nagy Navarro teát kért, de várnia kellett, amíg a lakókocsiban megmelegítik...

A rendőrség képviseletében hamarosan megérkezett kísérőjével egy százados is. Csak annyit kért, őrizzük meg a nyugalmunkat, valamint mindenkit biztosított, hogy nem avatkoznak közbe. Megtapsoltuk őket, néhányan harsányan éltették a köztársaság rendőrségét.

Végszóra Schiffer András is befutott. Bár a kordonbontásról lemaradt, tájékozódni és a sajtónak nyilatkozni tudott. Ő, aki pár napja nem ismerte el a Gyorskocsi utcai koalíciót, talán most már beáll a sorba...

Az MSZP-sek is végeztek odabent. Megmutatták nekik dr. Böröcz István levelét, amelyből egyebek közt kiderül: azért kell eltávolítani az éhségsztrájkolókat az MTVA főbejárata elől, mert tűzveszélyes az adventi koszorújuk, illetve nem tudják, hogy egy bombariadó esetén miként ürítsék ki az épületet. Lendvai szerint a másik kapun...

A balesetveszély elhárítása érdekében a sztrájkolók és segítőig összeszedték a fűre fektetett kordondarabokat, a tévések pedig mindent bevittek a parkolóba. Ez az akció atrocitástól mentesre sikeredett. Sőt, ajtót nyitottak, amikor az egyik sztrájkoló bekopogott az épületbe, hogy átadja a levitézlett kordont tartó bilincseket és csavarokat.

Ami ma hajnalban történt, részben gyalázat, részben öngól. Gyalázat, mert még világosban is gyomorforgató dolog a fizikai teljesítőképességük végső határán lévő emberekre támadni. Sötétben az aljasságnak olyan végtelen netovábbja, amelynél mélyebbre aligha lehet süllyedni (azért számítunk rá, hogy sikerül). És öngól, mert olyan politikusok, akik pár hete még fröcsögtek egymásra, végre összefogtak.

Vagyis a bóvlikormány eszközeként hajbókoló izémédia összehozta az ellenzéket, és ezt csak megköszönni lehet.

Viszont az se véletlen, hogy távozásunkkor az éhségsztrájkolók azt kérték: ne menjünk messzire...

Tőlünk viszont egyértelműen féltek...

Az éhségsztrájkból mandulagyulladás gyanújával kiesett Kembe Sorel-Arthur immár vesemedence gyulladással küzd. Éhséget nem érez, de eszik, mert az antibiotikum miatt kell. Ennél sokkal többet nem foglalkozik magával. Pár napja a facebookon elindította a mai flash mobot, amelynek híre pillanatok alatt elterjedt a neten.

Nem akármilyen flah mob volt ez: azokért gyűltünk össze, akik azért éhségsztrájkolnak, aminek természetesnek kellene lennie: rúgják ki a hírhamisítókat, és a bóvlikormány közpénzből eltartott szócsöve legyen végre az, aminek nevezi magát: közmédia.

A hideg és annak ellenére, hogy a Kunigunda útja meglehetősen nehezen megközelíthető, sokan eljöttek. Az ismert embereket meg se kísérlem felsorolni, nem is akarom, ugyanis nem róluk szólt ez a megmozdulás.

Különösebb program nem volt, de azt megkaptuk, amit Sorel ígért: Dés Lászlóék zenéltek.

Nem túl sokáig, hisz a hangszerek rosszul tűrik a hideget, de sebaj! Dalra fakadt a tömeg, spontán választ adva arra a kínzenére, amit az MTVA múlt csütörtök óta sugároz az éhségsztrájkolóknak (amióta feljelentést tettek, lényegesen halkabban szól, de szól).

Ennyivel nem értük be. Az épület felé fordultunk, ahol egyetlen ablak mögött égett a villany. Jól láthattuk: az árnyékoló mögül kukkolnak, hát szolgáltattunk egy kis műsort, mielőtt unalmasnak bélyegeznek minket.

Volt ott minden: síp, dob, taps, és jól érthető "Gyertek ki!", "Sajtószabadságot!", "Demokráciát!", "Köztársaságot!" és hasonló kedvességek ordítása.

No meg ritmikusan, tapssal kísérve az, hogy "Navarro!"

Az újságíró, a szakszervezeti vezető, az Ember. Vagy csak úgy egyszerűen: a sztárunk.

Fogalmam sincs, eredetileg akart-e szólni hozzánk, de nem úszta meg. Egyszer csak meghallottam a hangját (meglepően erős ahhoz képest, hogy 19 napja nem evett). Amit mondott, valószínűleg nem jelentett újdonságot az egybegyűlteknek, mégis döbbent dühöt láttam az arcokon. Mert hiába tudtunk valamennyien a napokig tartó hangos zenéről, a reflektorokról, amelyekkel sötétedés után a szemükbe világítanak, hiába láttuk sokan a szobájukba csempészett megrágott szendvicsről készült fotót (egyébként mi a francot bizonyít egy ilyen fotó?), attól végighallgatni, akit így (is) próbálnak tönkretenni, mégis állja a sarat, megrázó volt.

Ahogy az is, amit ezen kívül mondott az éhségsztrájkról és céljairól.

Néha megszakította, mert muszáj volt tapssal vagy ordítással közbevágnunk. Amikor Balázs azt mondta, "Nem félünk!", vagy ezer hang ismételte utána, többször egymás után.

Mi tényleg nem. Azok odabent valószínűleg nagyon. Még az is lehet, hogy eszükbe jutott 2006 ősze...

Ha olyanok lennénk, mint azok, akiknek a hírhamisítók fényesre nyalják a valagát, nem álltunk volna meg az utcán.

Csakhogy nem vagyunk olyanok, és nem is szándékozunk odáig süllyedni.